Amikor elindult felém a vonaton, kétülésnyi távolságból, összerándultam. Bármennyire próbálom magam előítéletektől teljesen mentes, szabad gondolkodónak hinni, néha beverem a magasan hordott orromat a konvenciók szabta meglehetősen szűk korlátokba.

Úgy látszik ez így működik: ha egy bőrruhába öltözött, csepűhajú, szegecselt-karkötős, láthatóan szellemi fogyatékos csontváz közeledik feléd azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy leüljön melléd – és ha mégannyira sincs szerencséd, mint elsőre látszik beszélgetni próbáljon veled– akkor a test önkéntelenül reagál.

- Te fejlesztesz? – kérdezte, bizonyítva, hogy mégannyira sincs szerencsém.

- Micsodát? – böffentettem oda, a kérdéssel nem feltétlenül a beszélgetés rövid befejezése felé haladva.

- Hát játékot! – bámult az arcomba, az értetlenségemen enyhén felháborodva. Ekkor vettem észre, hogy a szája jobb sarkából vér szivárog. Úgy látszik valakiből a zsigeri reakcióknál erősebb hatást váltott ki a közelmúltban.

- Nem, nem fejlesztek semmit. Miért, te informatikus vagy? –csúszott ki a számon. Valószínűleg én lepődtem volna meg a legjobban, ha igennel válaszol.

- Nem, de szeretnék fejleszteni egy játékot. Még nem kezdtem el, még csak tanulmányozom őket. – felelte szinte csak magának.

- Szóval csak játszol. – mivel láttam a csalódottságot az arcán, ahogy szembesítettem a szigorú tényekkel, gyorsan folytattam - Mondd csak, milyen játékot szeretnél fejleszteni?

- Hát egy olyan gyilkolászósat, de nem olyat, mint az a shutgun-os, hanem, hogy az ellenségek így találkoznak, aztán az egyik azt mondja: szia… - élte bele magát a tervbe.

- Na jó, de akkor hogy öli meg az egyik a másikat, ha nekiállnak beszélgetni? – szakítottam félbe, félve, hogy elveszítem a fonalat.

- Te ugye csak ugratsz engem? – komolyodott el. Lehet, hogy nem oly sokkal ezelőtti pofont is egy számára kellemesnek induló beszélgetés előzte meg.

- Dehogy ugratlak, – próbáltam sietve megnyugtatni – csak tudod, azért minden ilyen játékprogramnak van egy sztorija. – mondtam, bár ebben nem voltam egészen biztos.

- Igen, kell, hogy legyen sztorija! Mondjuk, van egy főnök, és akkor azt kell követni mindenhova, és akkor ezt meg lehetne így csinálni három dimenzióban, mert az úgy nagyon komoly lenne. – próbálkozott.

- Na jó, de mégis kicsoda ez a főnök? –vetettem közbe, reménykedve, hogy a megfelelő kérdésekkel segíthetek neki árnyalni a cselekményt és a jellemeket.

- Mondjuk, lehetne egy kacsa, nem gondolod? – kérdezte komoly arca.

- Miért ne lehetne. – gondolkodtam el az eshetőségen –A főnök egy kacsa, akit követni kell mindenhova, és amikor találkozik az ellenséggel, azt mondja neki, hogy szia – összegeztem, hogy eddig mire jutottunk.

- De ha egy kacsa, nem mondhatja neki azt, hogy szia, hanem azt mondja neki, hogy háp-háp!– köszörülte ki a logikai csorbát.

- És az ellenség meg azt válaszolja, hogy csip-csirip?- viccelődtem, de ezen láthatólag megsértődött. – Na, jó akkor nem mondja, hogy csip-csirip, de azt most már ki kéne találni, hogy ki kicsodát és hogyan öl meg?- tereltem vissza a kezdőgondolathoz.

- Senki nem öl meg senkit! -felelte elszántan.

- Ha senki nem öl meg senkit, akkor elmondanád, hogy mitől gyilkolászós a játék? - világítottam rá a nekem feloldhatatlannak tűnő ellentmondásra.

- Hát mer’ mondjuk a kacsánál van egy marha nagy fejsze, de senki nem hal meg, hanem mindenki boldog benne!- vágta el a gordiuszi csomót. – Te figyelj, ha ezt megcsinálnánk három dimenzióban, ugye nagyon tetszene a gyerekeknek?

- Biztos nagyon tetszene nekik.- feleltem megrendülve. Ekkor vettem észre, hogy a vonat azon az állomáson áll, ahol le kell szállnom. – Figyelj, nekem most mennem, de nagyon vigyázz magadra, jó? –hadartam egy pillantást vetve a véres szájra, miközben az ajtó felé siettem.

- Menjél csak nyugodtan, nincsen semmi gáz!- mondta csillogó szemekkel gyors kézfogás közben – Te, figyelj csak, – hallottam a hátam mögül, amikor fél lábam már a peronon volt – mit esznek a kacsák?

Salátát. – feleltem a záródó ajtóknak. - Háp-háp!