Kettőezer nyolc, december huszonnégy. Karácsony, Szenteste, éjféltájban. Otthon ülök Szentendrén, a szüleimnél a kedvenc bőrdíványomon. Peju, a nagyon kövér macskám (MACSKÁNK, ettől nem tágítok, ti ezt nem értitek, de nekem fontos) az ölemben dorombol. Ez most már múlt idő, leugrott, kaját remél a konyhában sertepertélő Édesanyámtól.

Hazaértem a tervezettnél kicsit korábban, véget ért a spanyol túra, nem kell aggódni, nem kudarcélmény, ez csak főpróba volt: februárban elmegyek egy évre Indiába. Így ennek a blognak is biztosítva van a jövője, ha az ember ott nem meztelen, akkor sehol. Addig is, higgyétek el, a mi gyönyörűséges székesfővárosunkban is fogok találni néhány kivillanó feneket, amit az orrotok alá dörgölhetek!

Hol is tartottam? Ja, éppen nyíltszíni önvizsgálatra készülődtem...ne tévesszen meg benneteket a szabatos fogalmazás (remélem, tényleg az), megittam egy jó fél littyó töményet, nincs olyan skála, ami szerint ne lennék marha részeg.

Furcsa módon, mégis tisztán gondolkodom: rájöttem, ha az embert akarom bámulni ruha nélkül, ahhoz le kell vetkőzni. A nudista strandról is kitiltják a kabátban flangáló, dülledt szemű pasasokat.

Hát, itt vagyok! A prűdebbek be is fejezhetik az olvasást, mert kezdek vetkőzni, indul  a „just leave your hat on”.

 Zakó: könnyű ruhadarab, még nem kell mélyenszántónak lenni. Elég valami közhelyesbe hajló vallomás, például mondjuk, hazaértem meglepetésből, jófej módon, azt kéne éreznem, hogy hihetetlenül hatalmas király vagyok, és mégsem. Szarul érzem magam.

Cipő: csak egy megoldandó probléma, nem kap hangsúlyt, minél előbb meg kell tőle szabadulni, ha lehet a zoknival együtt. Kínos pillanat, nincs elegáns megoldás, alapvetően csak egy akadály, amit át kell hidalni a nadrág levétele előtt. Mondanom kéne valamit, csak úgy jelzésértékűen! Hm, hogyan közelítsek, hogy ne legyen túl sok, de azért mégis …Feltettem mindent egy lapra (hozzávetőleg tényleg így van, de azért picit túlzás, mindig van visszaút, legfeljebb nem túl dicsőséges), és semennyire sem vagyok biztos benne, hogy ász lesz.

Nyakkendő: a ruházat fontos része, mert hangulatot teremt, de ha eléggé merész vagy, egy teljesen oda nem illő darabbal hatalmas sikereket érhetsz el. Hát persze, hogy bevállalom, legfeljebb beégek. Kezd csökkenni az Unicum hatása, azt ittam eddig, és mintha kicsit szégyelleném magam…nem baj nem adom fel, rányúlok egy üveg vodkára (kicsit kockázatos, mert mindig elbutulok tőle).

Ing: ha ez lekerül, a mellbimbó elővillan, a refi kajánul röhög a csoffadt bicepszen. Huszonnyolc éves koromra sikerült mindent leépítenem, amit az emberek nagy része fontosnak tart. Elhessegettem magamtól az egzisztenciateremtésnek még csak a lehetőségét is, szánt szándékkal sorvasztottam magamban a tudatos fogyasztói magatartáshoz szükséges képességeket, mindezt azért, mert azt gondoltam, hogy szükség van rám, nekem az a feladatom, hogy egy üzenetet minél több emberhez eljuttassak, és meg kell szabadulnom a zavaró körülményektől. (Létezik olyan, hogy messiás-mánia, vagy csak szimplán megalomán vagyok? Utána kéne nézni..)

Nadrág(most nem szórakozom külön az övvel, húzogathatnám előre-hátra a csípőmet riszálva, de már nincsen energiám ilyen sallangokra, dobjuk le mielőbb , ami maradt, ha már belekezdtünk, aztán menjünk aludni): elővillannak a lábak. Ez férfinél ritkán előny, szőrös vékony piszkafák ( a józanság szikrája, meg sem próbálok ideapplikálni egy átfazonírozott, ősrégi őzikés poént, bár azt már fel sem tudom mérni, hogy  egyáltalában ideillik-e), mindegy, a lényeg, hogy a kellő hatás elérése érdekében folytatnom kéne az önsavazást: Te tényleg komolyan gondoltad, hogy ennek jó vége lesz? Eldobsz mindent, csak azért, hogy hatszázmilliomodik próbálkozóként te is elmond, hogy „az élet gyönyörű, ne tégy semmit csak gyönyörködj, az ember meztelen!”, és szerinted történni fog valami? Te tényleg ennyire naiv hülyegyerek vagy?

Eljött a nagy pillanat, tanga (igen tanga, emellett döntöttem, a szexi sztreccs-boxer és a békebeli fecske kiestek): nem lesz nehéz levenni, ki van preparálva, csak megmarkolod, és letéped a bal kezeddel, miközben a jobb a kalapért nyúl, majd –ha minden a terv szerint halad – a tépőzár reccsenése után másfél másodperccel a csípőd elé ér. Tehát, mutatvány! Igen, hiszek benne, hogy sikerülni fog. Hiszem, hogy meg fogom találni a megfelelő szavakat. Hiszem, hogy szemek és fülek fognak megnyílni attól, amit írok. Lehet, hogy nem azonnal, lehet, hogy sokáig kell keresgélnem, de nem fogom feladni, nem fogok megállni félúton. Sőt, ha már itt tartunk, felnőttnek mondott fejjel is hiszem, hogy a valóság csak humbug, és ha megtalálom a sárkányt, és levágom mind a hét fejét, akkor enyém lesz a gyönyörűséges királylány, és a fele királyság (bár, hogy azzal mit kezdjek, még nem tudom egészen pontosan).

Kalap kidobás a közönséghez: magának a kalapnak már nincs is semmi jelentősége, legfeljebb azt az egy lányt érdekli, aki elkapta, és legfeljebb még azt a kettőt, akik küzdöttek érte, a többiek csak a csóré testedre figyelnek ott, a reflektor rajzolta szűk körben. Mosolyogj, te barom, most te vagy a sztár! Tök mindegy, hogy nézel ki, mindenki csak rád figyel! Nem kéne kihasználni az alkalmat, mondani valami fontosat?

Áh, nem! Te hallgatsz. Akkor mi értelme volt? Puszta exibicionizmus? Na, mindegy, a lényeg, hogy ma nem jött össze a világmegváltás..húzd le a csupasz segged a színpadról…mi, hogy „hoo-l-nap, ma ajd úújra”, de tényleg, minek?